Hallgass(d)! – Savages: Silence Yourself lemezkritika
A Savagesnak összesen tizennyolc hónap kellett, hogy mindent letaroljon: zeneblogokat (8.7 és Best New Music a Pitchforktól, 8 pont az NME-től, BBC Sound Of 2013-jelölés, stb.), zenehallgatókat, listákat, minden mást. A nevéhez méltóan vadállatokat idéző energiával és intenzitással működő kvartett debütje az év egyik legjobban várt albuma, ami fel tudott nőni az elvárásokhoz – ha azok egyáltalán érdekelték volna őket.
Bár a Stereogum az Odd Futurehöz hasonlította, a Savages inkább olyan bandákkal rokonítható, mint a Laibach, vagy a The XX. Akárcsak az előbbi két banda, a londoni négyes is inkább egy erős egységként működik, akik egyszerre idézik meg a The XX egyenfekete „semmi érdekes” zenekari fazonját, minimalista attitűdjét, és a Laibach mentalitását, aminek keretében az egyén alárendelődik az egységnek (és annak céljainak). A hip-hop kollektívás párhuzam azonban nem alaptalan, akárcsak a Tyler, The Creator vezette csapattól, úgy a Savagestől is hangosak voltak a különböző fesztiválokról szóló beszámolók – az ő esetükben ugyan nem volt „színpadfoglalás” a rajongók segítségével (ahogy azt az OFWKTA csinálta például a két évvel ezelőtti Primavera fesztiválon), a remek zene és a tagok elzárkózó színpadi jelenléte elég volt. Ehhez jöttek még a különböző interjúk, a lemezt nyitó Shut Up elején elhangzó monológ az 1997-es Opening Night című filmből, a Yeah Yeah Yeahs által (újra)indított „kapcsold ki a telefonod és csak a zenére figyelj, éld át a koncertet” mozgalmához való csatlakozás, és tudni lehetett, hogy a zenélésnél többet is akar – például felhívni a figyelmünket arra, hogy hogyan tudunk kapcsolódni a másikhoz, hogyan tudjuk észrevenni és szem előtt tartani a számunkra fontos dolgokat a konstans zaj világában.
Előadó: Savages
Cím: Silence Yourself
Kiadás éve: 2013
Kiadó: Matador / Pop Noire
Honlap: www.savagesband.com
Értékelés: 9,5/10
A válasz pedig az, amit az album címében (’hallgattasd el magad/’kussolj’) is megtalálunk, pont ellentéte volt annak, ami a Savagest eddig körülvette. A banda már a BBC Sound Of 2013 listájára, olyan előadók társaságában, mint a Haim vagy az AlunaGeorge, és ezt a hypeot a fesztiválos koncertek, és a kiadott kislemezek csak növelték. Most pedig itt a debütalbum, ami, bár az év felén sem vagyunk még túl, az év egyik legjobb albuma. Bár a kiindulópont egyértelműen a a Public Image Ltd. és a Siouxsie And The Banshees neve által fémjelzett post-punk (utóbbi főleg Jehnny Beth énekén érezhető), de ugyanannyi van belőlük a Killing Joke vagy a Sonic Youth metáljából is. Ennek ellenére a különböző hatások sokszor agresszív vérgőzét sikerült egy remek debütalbummá lepárolni, amely szerencsére nem esik a túl sokat akarás csapdájába sem.
A nyitó Shut Up után az I Am Here az egyik legjobb keresztmetszete a banda erősségeinek: Fay Milton hihetetlen erőteljes és robajló dobolása, pattogós, feszes post-punk gitárok, és Jehny Beth eksztázisba hajló éneke. Nem lehet, nem tud megkerülni, a pattanásig feszített intenzitást, ami ugyanúgy megjelenik mondjuk az ismétlődő She Will-ben, vagy a lemez üzenetét talán legjobban megfogó Husbands-ben, amiben Jehny arról énekes, milyen, amikor felébredsz egy olyan ember mellett, akit nem is ismersz, a szemei hallottak, és valahogy nem tudtok beszélni. De beszélhetnénk mondjuk a City’s Full csikorgó metálriffjeiről és még az album egészéhez képest is elemi erejű dobjairól, és még mindig csak az album felénél járunk. A Jehny által is vezetett kiadó, a Pop Noire égisze alatt kijött szinte összes kislemez ott sorakozik a lemezen (csak a Flying To Berlin maradt le), de mind a bejáratott kedvencek, mind az új számok zseniálisak. Jehny Beth pedig ugyanannyira van a Siouxsiet idéző post-punkos sikításokban, mint például a Waiting For A Sign lassan őrlő, szinte már doom rock-felé hajó rockját kísérő drámai énekben.
De számomra – és a blogokat olvasva sok más ember számára is a Savages legfontosabb tulajdonsága mégis az, hogy kaptunk egy olyan igazán karakteres bandát, akikért teljes mértékben lehet rajongani, remegő kézzel lapozgathatjuk a lemezhez járó bookletet, folyamatosan frissítgetve a turnédátumokat – remélve, hogy valamelyik közeli országban elcsíphetjük őket. Egy apró töredéket átadott abból ez a lemez, és a banda maga, hogy milyen volt az az időszak, amikor mondjuk a Joy Division, vagy a sokat emlegetett Siouxsie And The Banshees még létezett és fennállt – és visszaadta azt a rajongást, amit legutoljára a Deerhunter kapcsán éreztem. Ez pedig a lemezzel együtt nálam simán elég egy négyötödre.
