Lana Del Rey: Born To Die (Interscope, Stranger, 2012)
Az utóbbi évek legnagyobb hype-jával övezett Lizzy Grant, alias Lana Del Rey elérkezett a vízválasztóhoz: második nagylemezével, a január 30-án megjelent Born To Die-jal bebizonyíthatja, hogy tényleg érdemes-e vele foglalkozni, vagy szimplán csak egy megcsinált sztárocska, akinek remélhetőleg nem élő adásban robban szét az ajakimplantátuma…
Elöljáróban elárulom: igen, érdemes vele foglalkozni. Ez persze már a megjelentetett dalok, a kiszivárgott demók és koncertfelvételek alapján is sejthető volt, így egy kis üröm az örömben, hogy pont emiatt nem is tartogat túl sok meglepetést a lemez. Bár tény: azért jóleső érzés így egymás után, stúdióverzióban hallgatni a számokat, amelyek kerek egészet alkotnak – mert ez az album bizony egyben van. Ez persze nem feltétlenül Lanának köszönhető, sokkal inkább egy hangulatnak, ami már a Born To Die-nál elkapja az embert, aztán a Dark Paradise-nál kicsit elringatja, a This Is What Makes Us Girls-nél felrázza, a Lucky Ones-nál pedig tökéletesen levezeti. Az albumot lanyha hullámzás, szomorú dallamok, szívbemarkoló dalszövegek jellemzik, de az ember valahogy mégsem tör ki sírógörcsben, a hallgatása közben sokkal inkább egy kellemes, szívmelengető érzés fogja el.
„Valóban ezt vártam?” – teszi fel magának mindenki jogosan a kérdést. Én személy szerint igen, talán egy kicsivel többet, de semmiképpen sem a messiást, mint oly’ sokan. Lana „lány a szomszédból” imidzséhez teljesen passzol ez az atmoszféra – bár hozzáteszem, hogy például a National Anthem sokkal puritánabbnak hangzó demófelvétele jobban beleillett volna a képbe. Olybá tűnik, a producerek – akikből négy is akadt – kicsit túlgondolták ezt az egészet, és túlságosan meg akarták lovagolni a Lana körül összecsapó hullámokat, ezzel kockára téve a bájos egyszerűséget, ami eddig Lanát jellemezte. Persze mindezzel újabb beszédtémát biztosítottak a fanyalgóknak, akiknek annyiban igazuk is van, hogy semmi sem tökéletes – még ez az album sem. A baj ott kezdődik, hogy rögtön az első öt számot már orrvérzésig hallgatta minden valamire való rajongó, így az első húsz percben semmi újdonságra nem kapjuk fel a fejünket.
Az albumnak két különösen kiemelkedő pillanata van: az első a Dark Paradise, amely nehéz ütemeivel, játékos dallamjátékával messze veri a mezőnyt. A második a Summertime Sadness, ami a mélyen búgó énekkel nemcsak a kritikusok favoritja, de egy rádióinterjúban Lana is elárulta, hogy saját, személyes kedvence is. Első hallgatásra talán egysíkúnak tűnhet a lemez, de a fő probléma igazából nem Lanával van, hanem az elvárásainkkal. Tulajdonképpen ha megkérdezné valaki, hogy mi az a plusz, amit ettől az albumtól vártunk, 10-ből 9 ember biztosan nem tudná megmondani. Tény, hogy 15 Video Games-zel sem lennénk kisegítve.
Még a lassan legendássá váló SNL-beli fellépésének is talán az volt a legnagyobb hibája, hogy egy kissé bátortalan, kissé suta, izgulós lányt láthattunk viszont az élő adásban. Hogy mi ez a nagy felhajtás körülötte, és miért osztja meg ennyire az embereket a Lana-jelenség, felfoghatatlan, hiszen azon kívül, hogy szilikont töltetett a szájába, semmi polgárpukkasztót nem tett: nem vagdossa magát a színpadon, mint Iggy Pop, nem hergelte a népet náci jelekkel, mint a Sex Pistols, de még csak nem is viselt nyers húst a testén, mint Lady Gaga. Egyszerűen idegesíti az embereket, hogy a média minden csatornáján igyekszik ledugni torkukon a napi Lana-adagot, és mindenki inkább okot talál az utálatra, mintsem hogy a dolgok mögé tekintsen. Túl mainstream, túl mű, de lássuk be: a lányok igazából csak féltékenyek bájára, a dús hajára, és igen, a mű szájára is, a fiúk meg hát mi tagadás…legtöbbjük sosem fogja bezavarni a lompost egy ilyen jó csajnak. És mi a helyzet a melegekkel? Na, hát ők imádják! Én annyit mondok: Lana Del Rey az egyetlen ember, akitől még az affektálást is elviselem.
