Minden, ami tökéletes – a Chromatics bécsi koncertjének beszámolója

Avatar photo
2013.05.26., 23:03

Végül a Glass Candy és a Chromatics mégsem jutott el az A38-ra, hanem egy megállóval előbb, az Arena Wiennél szálltak ki turnébuszukból – jobban mondva csak a Chromatics, ugyanis a Glass Candy az énekesnő balesete miatt sajnálatos módon lemondani kényszerült a koncertet, így Johnny Jewel csak egyik formációjával állt színpadra. A folyamatos pechsorozat sem szegte kedvünket, és útnak eredtünk, hogy megnézzük a tavalyi év egyik legjobb albumát készítő együttes történetének egyik leghosszabb koncertjét, amely ugyan így is csak 1 és negyed óra volt, de a 75 perc tömör gyönyör kárpótolt mindenért.


Az Arena Wienben megérkezésünkkor szomorúan kevés ember várakozott. Ezen a helyszínen még sosem találkoztam ilyennel, de érdeklődés hiányában az ülőrészt a szervezők kénytelenek voltak lefüggönyözni. Bizony így jár az, aki csupán egy héttel előre jelenti be a turnédátumait. Egy pillanatig az az érzésem támadt, hogy az A38-on azért többen lettek volna. De a Glass Candy-t helyettesíteni próbáló – ám sikertelenségbe fulladó –, ’80-as éveket idéző DJ szettje után azért kezdett feltöltődni a nézőtér, mire a Chromatics csapata a húrok/billentyűk közé csapott.

A Night Drive című lemez zárószáma ezúttal nyitányként funkcionált, így a Tick of The Clockkal kezdetét vette az a csoda, amire felkészült Chromatics-hallgatóként sem számítottam. Vérprofi volt minden, amit a színpadon láttam, mind a zenét, mind a megjelenést illetően. Az összes hang a helyén volt, és a tagok közt láthatóan olyan kapocs van, mintha csak egy láthatatlan zsinórral lettek volna összekötve. Nem volt sok kommunikáció a közönséggel, de ez senkinek sem hiányzott, főleg, hogy rögtön olyan dalokkal durrogtattak, mint a Lady vagy a Kill For Love. Szinte túl tökéletes volt ahhoz, hogy igaz legyen. A legfurcsább mégis az, hogy mindezek ellenére egyáltalán nem volt steril a produkció, amit láttunk. A Chromaticsnak van egy olyan megmagyarázhatatlan bája, ami emberivé teszi az egészet úgy, hogy közben mégiscsak emberfelettinek érződik az, amit művelnek. Egyszerre vannak nagyon távol és nagyon közel. Persze nem volt sok idő ezen elmélkedni, mivel lassacskán elérkeztünk az első etap végére.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

És akkor itt egy kis negatívum: az utolsó két zárószám a Running Up That Hill és az Into The Black voltak, és bár külön-külön mindkettő elvarázsolja az embert, egy négy remek lemezt a háta mögött tudó együttestől azért nem várja azt az ember, hogy két feldolgozással búcsúzzon. Szerencsére nem is lett így, hiszen a csapat előzőleg ígéretet tett arra, hogy az elmaradt Glass Candy miatt egy hosszabb szettel kedveskedik a rajongóknak. Betartották szavukat, bár mertek volna máshogy tenni ilyen vastaps után!
Így folytatódott a keserédes melankólia sodrása a Blue Moonnal. A négy ráadásszám pontosan ott folytatódott, ahol abbahagyták. Viszont mikor másodszor is levonultak, megtörtént az, amire senki sem számított: kivételesen még egyszer visszajöttek a színpadra. Persze jó előre leszögezték, hogy ez már tényleg a legeslegutolsó szám lesz, mégis egészen furcsa volt látni, hogy egy olyan együttes, aki a legutolsó részletig mindent előre kidolgoz, egy hirtelen ötlettől vezérelve most az egyszer spontán lesz. Persze jöhetne a fanyalgás, hogy a végső zárás mégis csak egy feldolgozás lett, de a Dark Day-cover olyan nem várt meglepetéseket tartogatott, hogy most az egyszer elnézem nekik. Az együttes végső búcsút vett a közönségtől – vagyis a ¾-e, ugyanis Johnny Jewel bizony úgy döntött, nincs még itt az ideje, így a kezét a szintetizátorról egy percig sem elvéve egy jó hangos „Hey!” felkiáltással visszaparancsolta zenekarát a színpadra, akik azon nyomban futottak is a helyükre. És akkor az együttes, akiknél minden hang ott volt, ahol annak pontosan a helye van, teljesen rossz ütemre kapcsolódott vissza, és abban az egy pillanatban az egész még tökéletesebbnek tűnt, mint valaha.

Összességében talán egy kicsivel több gyorsabb szám elfért volna a setlistben, de nyilvánvaló, hogy ide senki sem táncolni jött. Ebben a 75 percben inkább kalandoztunk el egy földöntúli világba. Nem tudom, hogy egy rajongótól kapott Hello Kitty-vel pózoló (ha valaki érti, miért kapta, jelentkezzen!) Ruth Radelet bája vagy Johnny Jewel megnyugtató jelenléte miatt lehetett ez, de a képzeletbeli tájak, ahová gondolatban a zenével sodródtunk, egy pillanatnyi szomorúságot sem tartalmaztak. Még sosem voltam ilyen boldog a melankóliában.

Szerző: Biczó Andrea

Címkék: , , , , , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás