Nagykabátban ámultunk a csodákon – Denovali Swingfest 2013

Avatar photo
2013.04.22., 20:53

Nemrég Berlinben gyűltek össze a kísérletező zeneművészet jeles képviselői, hogy a Denovali Swingfest kétnapos fesztiválján kápráztassák el az összegyűlteket. Az első napra már hetekkel az esemény előtt elfogytak a jegyek, köszönhetően az impozáns névsornak (olyan nevekkel, mint Carlos Cipa, a Hidden Orchestra, a Bersarin Quartett vagy a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble), ám a második napon már mi is ott lehettünk. A szinte teltházas Passionskirchében hat koncertet – Field Rotation, The Alvaret Ensemble, Thomas Köner, Poppy Ackroyd, Tim Hecker, Ulrich Schnauss – hallhattunk, melyek egytől egyig csontig hatoltak, csak úgy, mint a fűtetlen templom fogat vacogtató hidege.


A fesztivált a német Field Rotation, azaz a művésznév mögött megbúvó Christoph Berg nyitotta. A nyomokban Ólafur Arnalds zenei stílusára emlékeztető fiatalember igazi multifunkcionális egyéniségként mutatkozott be: zongorajátékát néhol hegedűvel szakította meg, miközben számítógépén az effekteket irányította. Zenéjének érdekes összhatást kölcsönzött, hogy egyszerre több szólamot szólaltatott meg. Effektekben gazdag előadása közben kevésszer láthattuk, hogy igazán átadná magát a zenélésnek, hiszen gépe sokszor elvonta figyelmét. Egybefüggő, szünet nélküli koncertje azonban így is magával ragadó nyitánya volt a fesztivál második napjának.

A színpadon ezután a négy improvizáló mestert magában foglaló The Alvaret Ensemble következett. Rögtönzésen alapuló előadásukat ezúttal figyelemfelkeltő módon nyitották, hiszen Sytze Pruiksma már az első perctől fogva alaposan megdolgoztatta ütős hangszereit. A koncert első felében Jan Kleefstra gyakorta szőtte verslábait a háttérben, ám a későbbiekben egyre kevesebbszer törte meg a dallamfolyamot. A közönség néma csendben szívta magába a színpad felől áradó, különleges művészetet, melyhez még a templom ülőalkalmatosságainak néha-néha megreccsenő hangja is teljesen jól illeszkedett. A koncert során a fő ritmust adó ütős hangszerek teljes skáláját felvonultatta Styzte, s közben Romke Kleefstra használta nem éppen szokványos módon a gitárját, amikor vonóval vagy éppen csavarhúzóval csikart ki hangokat hangszeréből. Az előadás hangulata hullámzó volt, hiszen hol csendesen, hol erőteljesebben csendültek fel a dallamok. Ám kétségtelen, hogy hatalmas katarzist is kaptunk valahol félúton: Greg Haines (aki nemsokára Budapesten koncertezik) zongorás és Styzte Pruiksma ütős magánszáma már-már párbajjá fokozódva elképesztően zengett a Passionskirche hideg falain belül. Ezeken a zenészeken látszott, hogy akár egész álló nap folytatnák az improvizálást, de itt és most kénytelenek voltak beérni egy rövidebb, de annál tartalmasabban kitöltött 45 perccel.

Az utánuk érkező német Thomas Köner volt talán a fesztivál egyetlen csalódása. Okolható talán a némileg korai időpont is, hiszen elektronikán alapuló zenéje inkább sötétebb atmoszférát kívánna, ami nem valósulhatott meg a templom színes ablakain beszűrődő nappali fény miatt. Teljesen összefolyó, pihenő nélküli koncertje egy végtelen, monoton zenei alapnak tűnt, amiről mintha hiányzott volna a feltét vagy mellé a köret. Dallamokról nem beszélhetünk, de hála az akusztikának, még így is masszívan zengett a templom étere. Ha hihetünk Köner arckifejezéseinek, akkor nem is volt minden rendben a fellépés során, hiszen többször elhúzta a száját, bár kívülről nem voltak érzékelhetőek a hibák. S bár a figyelmet nem tudta úgy lekötni, mint aznapi elődjei, a közönség mégis meglepően nagy tapssal búcsúztatta.

A laptopzenés kitérő után félig-meddig visszatértünk az igazi hangszerekhez, hiszen következett Poppy Ackroyd, aki zongorán és hegedűn keresztül közvetítette szerzeményeit nagyjából 45 percen keresztül. Effektezésben ő sem szenvedett hiányt, és ebben segítségére volt John Lemke, aki számos technikai segédeszközt vetett be a dallamok támogatására. Még egy érdekes hangszer, az autoharp (melynek magyar neve sincs) is hadrendbe állt az érzéki dalok kiegészítésében. A finom kézmozdulatokkal és bájos mosolyával minden szemet magára vonzó brit hölgy előadásán érződött igazán, hogy örömzenélés itt minden, hiszen még koncentráció közben is laza és mosolygós maradt. A főleg zongoraközpontú előadás alkalmanként hegedűszólókkal egészült ki, bár a vonós hangszer nem kapott olyan fajsúlyos szerepet, mint billentyűs társa. Poppy koncertje a maga intimitásával és megkapó hangulatával a fesztivál legkellemesebb élményévé nőtte ki magát.

Este 8 óra magasságában már alattomosan betört kintről a fagypont körüli levegő, így mindenki magára kapta az összes létező ruhadarabját, hogy túlélhesse a még hátralévő fellépéseket. Poppy Ackroyd után picivel hosszabb átállás követően sötétségbe borult a Passionskirche színpada, hogy aztán a kanadai Tim Hecker foglalja el pozícióját nagy asztala mögött. A teljes sötétségben dolgozó zenész sziluettjét a laptop halvány fénye és a háttérben lévő, hátulról megvilágított fakereszt csak sejtelmesen engedte láttatni. Hecker zenéje Thomas Köneréhez hasonlítható, és félő volt, hogy ő sem aknázza ki elég jól a lehetőségeket. De az általa kevert hangzásvilág végül merőben más és sokkal átütőbb lett, szinte egy masszív filmzenévé állt össze. A csukott szemmel igazán élvezetessé váló elektronikus hanghullámok lassan értek össze, de a hosszabb fellépési időnek köszönhetően volt lehetősége kiteljesedni.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A hosszú koncertsorozatot a német Ulrich Schnauss zárta, aki vizuális segítséget is kapott az orosz Nat Urazmetovától. Ő is a laptopos/elektronikus kütyüs alkotók sorát erősítette, bár ő volt az egyetlen, aki asztalát oldalt fordítva látni engedte alkotói folyamatát. Ő használta a legtöbb eszközt, s ez erősen hallatszott összetett zenéjén. Itt is egy szünet nélküli előadásról volt szó, és a templom mennyezetére vetített képek miatt úgy érezhettük, egy filmbe csöppentünk, melynek most születik a zenéje. A fejünk felett dinamikusan változó képsorok hangulata elképesztő összhangban állt az elektronikus háttérzenével. A különböző témákat – kezdve az elvont, felismerhetetlen klipektől az autózás és utazás pillanatait felelevenítő, hegyek között haladó jeleneteken át a művészi táncon keresztül a városok felülnézeti látképéig – felvonultató képek keretbe foglalták a koncertet, hiszen az előadás közepéig futó vizuális momentumok a lassan ismétlődő zenei témákkal egyetemben végül visszatértek a zárásra. A határozott dallamívet követő koncert lenyűgöző zárása lett a kissé hidegre, de mégis szívet melengetően varázslatosra sikeredett Denovali Swingfest második napjának.

Beszámoló: Varju Kitti

Címkék: , , , , , , , , , , , , , , , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás