Rút az avantgárd idején és Rick Owensnél
Napjainkban csak a szépséggel foglalkozunk, megszállottan keressük titkát. De mi van a rútsággal? Cikkünkben felkutatjuk az avantgárd művészetben elfoglalt szerepét, és bepillantunk Rick Owens 2014 tavasz/nyár kollekciójába is.
A valóság rút ábrázolása
A XX. században a társadalom nem azért botránkozott meg egy-egy alkotáson, mert az ormótlan volt, hanem azért mert a nem csúf dolgokat ábrázolták rútnak, eltorzultnak. Ezt akkoriban nem tudták értelmezni és elfogadni sem. Marinetti 1909. február 20-án a párizsi Le Figaro című napilapban megjelentette a futurista mozgalom alapító kiáltványát. Ebben kifejtette azt az ideológiát, mely az újításokat, az urbanizációt, a gépesítést üdvözölte, s szándékosan megbotránkoztató radikalizmussal a múlt lerombolását hirdette.
„A veszély szeretetét az erőre és merészségre való törekvést akarjuk megénekelni. A bátorság, vakmerőség, a lázadás lesznek költészetünk lényeges elemei” (Marinetti, Futurista kiáltvány, 1909.)
Picasso első kubista szobrát 1909-ben készítette Head of a Woman (Fernande) címmel. Ez ihlette Boccionit arra, hogy Antigrazioso (Bájtalan) címmel elkészítse édesanyja bronz mellszobrát, melynek eltolódott, kusza vonásai szinte lépcsőket idéznek.
A futuristák a provokáció kedvéért hívták életre a rútat, míg a német expresszionizmus inkább társadalomkritikának szánta. Kokoschka, Schiele, Grosz, sorra készítették az eltorzult képmásokat, melyek a polgári világ fertőjét testesítik meg.
Picasso az Európán kívüli kultúrát tanulmányozta, az afrikai maszkok vizsgálta utáni tapasztalatát vitte át a festményeire, ezt megfigyelhetjük az Avignoni kisasszonyokon is, melyen a hölgyek cseppet sem mondhatóak szépnek, sőt, a kortársak egyenesen visszataszítónak tartották.
Ha rútsággal foglalkozunk, nem feledkezhetünk meg a dadaistákról, akik a groteszket támogatták, és éltek-haltak a furcsaságokért, abszurditásért. Gondoljunk csak Duchampra, aki zseniális módon megalkotta a művészettörténet egyik legemlékezetesebb alkotását. Egy piszoárt elforgatott 90 fokkal, a műnek pedig a Forrás címet adta. Duchamp nyomán mi is elkészíthetjük bizarr piszoárunkat, melyből lehet virágtartó, újságtartó vagy éppen éjjeliszekrény is: nem kell hozzá más, mint egy kis fantázia és egy akril spray, amivel a csészének egyedi színt adhatunk, innentől kezdve mindenki kedvére díszítheti, dekorálhatja. (Mi már megcsináltuk neonrózsaszín virágtartónkat, és zseniális lett!)
A szürrealizmus is éltette a merész gondolatokat, bátor társításokat és a szárnyaló fantázia megelevenedését. Gondoltátok volna, hogy egy játék, melyet diákkorában biztosan mindenki játszott, ennek a szürreális gondolkozásnak elvén jött létre az 1920-as években? A játék a „cadavre exquis” („pompás hulla”): minden résztvevő leír egy mondatot, vagy lerajzol egy figura testrészét, majd behajtja a papírt, és a következő játékos az előzmények ismerete nélkül folytatja, így jöhetnek létre a legfurcsább, legszokatlanabb párosítások.
1929-ben Buñuel Andalúziai kutya c. filmjében élőben mutatják egy szem boncolását – mi ez, ha nem visszataszító?
Napjainkban már szépnek látjuk azokat a műalkotásokat, amiktől nagyanyáink, nagyapáink még undorodtak. Az avantgárd rútsága manapság már szépséggé változott, ennek alapján talán a ma csúnyának tartott alkotások pár évtized múlva átértékelve már pompásnak fognak hatni?
Rick Owens rútjai a párizsi divathéten
A mai világban a divatbemutatók nem csak szimplán a modellek vonulásáról szól. Már többek annál, szinte performanszok: a divatházak már nemcsak a ruháik ötletességével versenyeznek, hanem azzal is, ki csinál nagyobb, érdekesebb show-t a bemutatóból. Rick Owens 2014 tavasz/nyár kollekciója, melyet a párizsi divathéten mutatott be, joggal nevezhető performansznak és érdekesnek!
A kifutót negyven táncos lepte el, akik egy tánc során mutatták be az új kollekciót a közönségnek. A koreográfiát Lauretta Malloy Noble és lánya, LeeAnet tanította be, akik az afrikai törzsi zulu táncot vegyítették a saját megoldásaikkal. A ruhák lehetővé tették a maximális mozgást, a cipzárak, fűzős megoldások, hasítások révén. A bemutató egyszerre hozta vissza az afrikai kultúrát, és egyszerre kérdőjelezi meg a szépséget a világban, hiszen a táncosok nem csinos, szép nők voltak, hanem eltorzult arcú, sötét bőrű, plus size modellek. Owens „grit face”-nek („csikorgó arcúnak”) nevezte a modelleket. Ezúttal nem lehetett gondot csinálni abból, hogy csak vékony, fehér modellek lepték el a kifutót.
Az avantgárdnál említett teóriák alapján joggal tehetjük fel a kérdést: ez a divat újításának kezdete? Annyira megcsömörlöttünk már a szépségideáloktól, a Photoshop hatalmától, hogy egy új divat kapujában állunk? Az új szépség a rútságot és a tökéletlenségünket hirdeti? A választ mindenki döntse el maga. Mi kíváncsian várjuk a következményeket.
Szerző: Kovács Bernadett
